Az Újvidéki mészárlás 70. évfordulójára készült kamarakiállítás a magyar történelem egy viharos szakaszából idéz fel képeket, dokumentumokat, eseményeket. 1942 januárjában, a Délvidék tizenöt településén a magyar csendőrség és honvédség egységei – egy eredetileg partizánok elleni razziaként induló akció során – 3300-3800 főként szerb nemzetiségű, illetve a korabeli törvények értelmében zsidónak minősülő polgári személyt gyilkoltak meg. Ez az időszak a holokauszt ütötte sebek mellett láthatóan nehezen gyógyuló sérüléseket okozott a jugoszláv-magyar, szerb-magyar kapcsolatokban.
ELŐZMÉNYEK
A trianoni békediktátum okozta egyik konfliktusforrás, a Jugoszláviával való viszony javulni látszott 1940 decemberében, mikor gróf Csáky István dr. Belgrádba látogatott, és aláírta a két ország közötti örök barátsági szerződést. A látogatást 1941 februárjában viszonozta dr. Aleksandar Cincar-Marković jugoszláv külügyminiszter, és a tragikusan fiatalon elhunyt gróf Csáky István utódjával, dr. Bárdossy Lászlóval megerősítették a dokumentumot. Alig másfél hónap telt el ezután, mikor magyar csapatok lépték át a trianoni határt, abban a reményben, hogy Jugoszlávia felosztása után ismét visszaállíthatják a történelmi Magyarország határait. A német ígéretek, nem először, hamisnak bizonyultak.
A románokkal való összetűzés elkerülésével indokolva, a német fél elutasította, hogy a Bánát is magyar uralom alá kerüljön, a Bácska, a Baranyai-háromszög és a Muraköz – ellentétet okozva a Független Horvát Állammal – került visszacsatolásra. E területeken előbb katonai közigazgatás állt fenn, majd a nyár végére helyreállt a polgári adminisztráció, visszaillesztve őket a Trianon előtti megyerendszerbe. Azonban, a visszacsatolást, ellentétben más területekkel, itt jóval nagyobb ellenérzések kísérték.
Még a német kisebbség sem fogadta örömmel a magyarokat, német uralomra számítottak, ugyanakkor, érthető okokból, velük kesztyűs kézzel kellett bánni. A horvát kisebbség, mely főleg a Muravidéken volt jelentős, szintén különleges kategóriát képzett. A szerb nemzetiségűek és a zsidó közösség tagjai azonban kezdettől fogva atrocitásokkal kellett, hogy számoljanak. Maga a bevonulás magyar adatok szerint több mint két és félezer, jugoszláv adatok szerint jóval három ezer feletti civil áldozattal jártak, rövidesen pedig megkezdődött a két világháború között betelepült szerbek áttelepítése, internálása. A csetnikek, partizánok tevékenysége kezdetektől érezhető volt itt is, a térségbe érkező nyomozóhatóságoknak sok munkát adva. Kezdetben ennek kezelésére a „kemény kéz” politikáját alkalmazták.
1942 JANUÁR ESEMÉNYEI
1942 januárjában egy razzia tűzharcba torkolt, és elindította a tragikus eseményeket. A katonai erőkkel megerősített csendőrség előbb a Sajkásvidék (Шајкашка / Šajkaška) rendezett komoly mészárlásokat, majd – az ekkora már rég értelmét vesztett – razziát kiterjesztették más területekre, köztük Újvidékre (Нови Сад / Novi Sad). A kezdetben „viszonylag nyugodt légkörben” induló akció három napon keresztül tartott, egyre kegyetlenebb eseményekkel. Végül január 23-án, felsőbb utasításra, leállították, bár a térségben csak 30-án fejeződött be az „akció”.
A FELELŐSSÉGRE VONÁS KÉRDÉSE
A mai napig nehéz bármilyen magyarázatot találni a történtekre, mi vezethetett idáig? A tehetetlenség, a néhányakban lappangó gyűlölet, a nyereségvágy, bizonyítási kényszer, a képzetlenség miatti kapkodás és fejetlenség, talán mindezek elegye? Nehéz megválaszolni, azonban a történtek nyomai a mai napig rányomták bélyegüket a két ország, a két nemzet kapcsolatára. A Kállay-kormány próbálkozott más megközelítéssel a Délvidéken, azonban a történtek egyrészt a bizalmatlanság, másrészt a bosszútól való félelem formájában ott lappangott. Az ellenállást sem sikerült tartósan megtörni, sőt, 1943-1944-re jelentősen fel is erősödött.
A felelősségre vonás problémája ugyancsak kérdéseket vet fel a mai napig. Először 1942-ben vizsgálódtak a vezetők ellen, de ezt Horthy Miklós leállítatta. Egy év múlva, 1943-ban, sokak szerint a változó külpolitikai helyzet miatt, újabb eljárás indult, ezúttal már bírósági tárgyalással, ám a négy kulcsfigura, Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Grassy József, Deák László, és Zöldi Márton 1944 januárjában német területre szökött, majd a német megszállás után tért csak vissza. A háború után a szövetségesek kiadták őket, Magyarországon a népbíróság ítéletet is mondott, majd a háborús bűnösökre vonatkozó szabály szerint – kisebb háborús bűnösöket bűntetteik helyszínén vonják felelősségre – átadták őket Jugoszláviának, az egykori vezérkari főnökkel, az 1943-as per elindítójával, Szombathelyi Ferenccel. Máig legendák, bizonytalan információk szállingóznak ottani perükről, megkínzásukról, ami bizonyos, hogy 1946. november 4-én, a TANJUG információi alapján, az MTI jelentette aznapi kivégzésüket, illetve Feketehalmy-Czeydner Ferenc másnapra tervezett kivégzését. Meg kell még jegyezni, hogy más perek is zajlottak, főleg lopás, fosztogatás miatt, illetve kiemelkedett Bayor Ferenc ügye, aki a katonai közigazgatás vezetőjeként a szerbektől és a zsidó közösségtől pénzt zsarolt ki.
Forrás / Source / Quelle: Holokauszt Emékközpont / Holocaust Memorial Center / Holocaust Gedenkzentrum
When Count István Csáky, Hungarian Minister of Foreign Affairs went to Belgrade in December, 1940, it seemed that there was a possibility of a peaceful solution of the questions between Yugoslavia and Hungary. Count István Csáky and his Yugoslavian colleague, Aleksandar Cincar-Marković signed a treaty of perpetual friendship on December 12, 1940. The treaty was ratified by László Bárdossy, successor of Count István Csáky – he died on January 27, 1941 – and Aleksandar Cincar-Marković in Budapest, on February 27, 1941. In less than one and a half months Yugoslavia ceased to exist, and Hungarian troops crossed the border defined in the Treaty of Trianon.
On March 25, 1941 the Yugoslavian Government joined to the Tripartite Pact, but two days later a new government took over the power in Belgrade. The Third Reich decided to attack Yugoslavia and asked Hungary to help. The Hungarian Government was unwilling to provide support unless some conditions were realized – one of them was the cessation of Yugoslavia. The discussion about the Hungarian participation had an unexpected victim: on April 3, 1941, Hungarian Prime Minister, Count Pál Teleki committed suicide, his successor was László Bárdossy. On April 6, 1941, Germany attacked Yugoslavia, on April 10, the Independent State of Croatia was declared, and on the next day the Hungarian troops crossed the Hungarian-Yugoslavian border.
In spite of the German promises Hungary could occupy – “reannex” – only Bačka (Bácska), Baranya-triangle and Međimurje County (Muraköz), Banat remained under German control. The population of these regions was handled in different ways. The Germans had a special status, and the Croatians were handled carefully as well. Many Serbians offered resistance from the beginning of the occupation and Chetniks and partisans acted here. During the “pacification” 2,300 (according to Hungarian data) or 3,500 (according to Yugoslavian data) Serbs were killed, thousands of them were interned and resettled to the Serbian territory under German control. The Jewish communities were optimistic regarding the Hungarian rule, but soon enough they got disappointed. The anti-Jewish legislation was extended to the occupied territories and there were atrocities against Jewish people from the very beginning of the occupation.
In spite of the policy of the strong hand, the wide spread investigations by the gendarmerie and the executions there were sabotage actions again and again. At the end of 1941 the gendarmerie was informed that a group of partisans were near to Žabalj (Жабаљ/Zsablya). On January 4, 1942 after a heavy firefight between Hungarian gendarmes, soldiers and partisans 7 Hungarian were wounded and 10 partisans were killed. The Hungarian authorities decided to reinforce the gendarmes with troops of the Hungarian Army and to close a part of the region, the so called Šajkaška (Шајкашка/Sajkásvidék) in order to mop up the resistance. However, the operation soon turned into a massacre and about 2,500 people were killed. This action was extended to Novi Sad (Нови Сад/Újvidék) from January 20, 1942. Next day, the patrols of gendarmes and soldiers scoured selected parts of the town. During the night 20-30 people were executed. On January 22, 1942, leaders of the operation tried to persuade the patrols by rum, promise of plunder, and a false attack to reach “a better result”. During the second day there were massacres in the town. It continued on January 23, 1942 and was stopped only in the evening of that day. More than 800 (according to the Yugoslavian data more than 1,000) people were killed. The action was stopped in the region on January 30, 1942.
On March 9, 1942 a new cabinet led by Miklós Kállay was appointed in Hungary. The new cabinet changed the policy towards the Serbian community in the region. The Kállay-cabinet wanted to reach an understanding with Serbian leaders, however after the events of January, 1942 the fear and the distrust were serious obstacles. The first investigation in connection with the Újvidék “razzia” was started in 1942, but it was stopped by Regent Miklós Horthy in August. There were other trials because of plunder, or – like in the case of Ferenc Bayor – because that some people required ransom from Serbian and Jewish communities. In the autumn of 1943, the renewed investigation of the “razzia” resulted in a trial with 15 defendants – officers of the army and the gendarmerie. Allegedly, the changes in the international politics had an important role in it. However, the four main defendants – Ferenc Feketehalmy-Czeydner, József Grassy, László Deák, and Márton Zöldi – escaped to German territories in January 1944.
During 1944 the resistance became more and more powerful in the occupied territories. The Hungarian administration existed until the beginning of October 1944, but then it collapsed very fast. The Jewish communities couldn’t avoid the tragedy of the Hungarian Holocaust, about 13,000-14,000 victims were taken from this region. One of the first Hungarian transports went from Bačka Topola (Бачка Топола; Bácstopolya) to Auschwitz on April 30, 1944. In October when Soviet troops already reached the region, hundreds of labor servicemen were killed in Crvenka (Црвенка; Cservenka), and in Kiskunhalas. The fate of the Székelys of Bukovina also showed how tragic was this period. About 13,200 Székelys were resettled from Bukovina to Bačka (Bácska) in 1941. There were reports in newspapers and in newsreels. In October, 1944 they had to flee again, they lost their properties and they couldn’t avoid the Yugoslav revenge such as the Hungarian and German population of the region.
The officers who had escaped to German territories, came back after the German occupation of Hungary in March, 1944. At the end of the war they fled again, and they were extradited to Hungary by the Allies. In Hungary they were sentenced by the people’s tribunal, and – according to the international regulation in connection with the war criminals – they were extradited to Yugoslavia. The trial was from October 24 to October 30, 1946 in Novi Sad (Нови Сад/Újvidék). Beside the four officers mentioned above there were five other defendants, Ferenc Szombathelyi, former chief of staff of the Hungarian Army, and a Serbian citizen were among them. All of them were sentenced to death. According to the TANJUG and MTI – Yugoslavian and Hungarian News Agencies – eight of them were executed on November 4, 1946, in Novi Sad (Нови Сад/Újvidék), and one of them – Ferenc Feketehalmy-Czeydner was executed on November 5, 1946, in Žabalj (Жабаљ/Zsablya).
Als Graf István Csáky, Ungarischer Außenminister im Dezember 1940 nach Belgrad reiste, sah es ganz danach aus als gäbe es die Möglichkeit einer friedlichen Lösung der Streitpunkte zwischen Jugoslawien und Ungarn. Gemeinsam mit seinem Jugoslawischen Kollegen, Aleksander Cincar-Marković, unterzeichnete Graf István Csáky am 12. Dezember 1940 einen immerwährenden Freundschaftsvertrag. Der Vertrag wurde von László Bárdossy, Nachfolger von Graf István Csáky – er verstarb am 27. Januar 1941 – und Aleksandar Cincar-Marković am 27. Februar 1941 in Budapest unterzeichnet. In weniger als eineinhalb Monaten hörte Jugoslawien auf zu existieren und die ungarischen Truppen überquerten die im Trianon-Abkommen festgelegten Grenzen.
Am 25. März 1941 schloss sich die jugoslawische Regierung dem Dreimächtepakt an, was jedoch nicht lange währte da zwei Tage später eine neue Regierung die Macht in Belgrad übernahm. Das Dritte Reich entschied daraufhin, Jugoslawien anzugreifen und bat Ungarn um Hilfe. Die ungarische Regierung war jedoch nicht gewillt, Unterstützung zu bieten solange nicht gewisse Konditionen erfüllt waren, von denen eine die Beendigung Jugoslawiens war. Die Diskussionen über eine mögliche Teilnahme Ungarns hatte ein unerwartetes Opfer zur Folge: Am 3. April 1941 begann Ungarns Premierminister, Graf Pál Teleki Selbstmord, László Bárdossy trat seine Nachfolge an. Am 6. April 1941 griff Deutschland Jugoslawien an, woraufhin am 10. April der Unabhängiger Staat Kroatien ausgerufen wurde, und am darauffolgenden Tag die Ungarische Truppen die Ungarisch-Jugoslawische Grenze überquerten.
Trotz Deutscher Versprechungen konnte Ungarn nur Bačka (Bácska), das Baranya-Dreieck und das Komitat Međimurje (Muraköz) besetzen bzw. annektieren, Banat blieb unter deutscher Kontrolle. Mit der Population dieser Gegenden wurde in ganz unterschiedlicher Weise umgegangen. Deutsche besaßen einen besonderen Status und auch Kroaten wurden mit Sorgfalt behandeln. Von Beginn der Belagerung an leisteten viele Serben Widerstand und viele Tschetniks und Partisanen waren hier am Werk. Während dieser „Pazifikation“ wurden nach ungarischen Angaben 2,300 oder nach jugoslawischen Angaben 3,500 Serben getötet, tausende wurden unter Deutscher Kontrolle ins Serbische Gebiet interniert oder umgesiedelt. Die jüdische Gemeinschaft war aufgrund der ungarischen Führung positiv eingestellt, wurde jedoch sehr rasch enttäuscht. Die Anti-Jüdischen Gesetzten wurden auf die besetzten Gebiete ausgeweitet und hatten von Anfang der Besetzung an Grausamkeiten gegenüber Juden zur Folge.
Trotz der Richtlinien der starken Hand, der weitgestreuten Ermittlungen der Gendarmerie und den Exekutionen gab es wieder und wieder Sabotageaktionen. Ende 1941 wurde die Gendermarie darüber informiert, dass eine Gruppe Partisanen sich in der Nähe von Žabalj (Жабаљ/Zsablya) aufhielt. Am 4. Januar 1942, nach starkem Feuergefecht zwischen Ungarischen Gendarmen, Soldaten und Partisanen, wurden 7 Ungarn verletzt und 10 Partisanen getötet. Die ungarischen Behörden kamen zu dem Entschluss, die Gendarmen mit Truppen der ungarischen Armee zu verstärken und einen Teil der Region, das sogenannte Šajkaška (Шајкашка/Sajkásvidék) Gebiet, zu schließen und die dort aufkommenden Widerstände auszulöschen. Allerdings endete die Operation rasch in einem Massaker in dem an die 2,500 Menschen getötet wurden. Diese Handlungen wurden von 20. Januar 1942 an auf Novi Sad (Нови Сад/Újvidék) ausgeweitet. Am darauffolgenden Tag machten sich Patrouillen von Gendarmen und Soldaten über ausgewählte Teile der Stadt her. Während dieser Nacht wurden 20 bis 30 Menschen hingerichtet. Am 22. Januar 1942 versuchten Leiter der Operation die Patrouillen mittels Rum, angeblicher Plünderungen und eines falschen Angriffs zu einem „besseres Resultat” zu überreden. Während des zweiten Tages gab es Massaker in der Stadt. Dies wurde auch am 23. Januar 1942 fortgeführt und wurden erst am Ende dieses Tages beendet. Mehr als 800 (nach Jugoslawischen Angaben mehr als 1,000) Menschen wurden getötet. Die Aktion in dieser Region wurde am 30. Januar 1942 gestoppt.
Am 9. März 1942 wurde in Ungarn ein neues Kabinet unter der Führung von Miklós Kállay eingerichtet. Das neue Kabinet änderte die Richtlinien gegenüber der Serbischen Gemeinschaft in der Region und es wollte ein Übereinkommen mit den Serbischen Anführern erreichen. Nach den Ereignissen im Januar 1942 waren die Angst und das Misstrauen jedoch ernsthafte Hindernisse. Die ersten Nachforschungen in Bezug auf die Újvidék “Razzia” wurden 1942 gestartet, wurden aber von Regent Miklós Horthy im August bereits wieder beendet. Es gab weitere Verfahren bezüglich Plündereien, oder wie im Fall von Ferenc Bayor, weil einige Leute Lösegelder von Serbischen und Jüdischen Gemeinschaften gefordert hatten. Im Herbst 1943 resultierte die Neuaufnahme der Ermittlungen rund um die „Razzia“ in einem Verfahren mit 15 Angeklagten: Offiziere der Arme und der Gendarmerie. Angeblich hatten die Veränderungen der internationalen Politik eine entscheidende Rolle hierbei. Es gelang den vier Hauptangeklagten, Ferenc Feketehalmy-Czeydner, József Grassy, László Deák, and Márton Zöldi, im Januar 1944 in Deutsches Gebiet zu flüchten.
Während 1944 wurde der Widerstand in den besetzten Gebieten immer und immer Größer. Die ungarische Administration hatte weiterhin bis Anfang Oktober 1944 bestand, brach dann aber sehr rasch in sich zusammen. Die jüdische Gemeinschaft konnte die Tragödie des ungarischen Holocausts nicht verhindern, etwa 13,000-14,000 Opfer stammten aus dieser Region. Einer der ersten ungarischen Transporte führte am 30. April 1944 von Bačka Topola (Бачка Топола; Bácstopolya) nach Auschwitz. Als im Oktober Sowjetische Truppen bereits das Gebiet erreicht hatten, wurden hunderte Zwangsarbeiter in Crvenka (Црвенка; Cservenka), und in Kiskunhalas ermordet. Das Schicksal von Székelys of Bukovina zeigt ebenfalls wie tragisch sich diese Periode gestaltete. Um die 13,200 Szekler wurden 1941 von Bukovina nach Bačka (Bácska) umgesiedelt, Zeitungen und Wochenschauen berichteten darüber. Im Oktober 1944 mussten sie erneut fliehen und verloren dabei ihr Eigentum. Sie konnten die jugoslawische Rache ebenso wenig umgehen wie es die ungarische und deutsche Bevölkerung der Region tun konnte.
Nach der deutschen Besetzung Ungarns kehrten die nach Deutschland geflohenen Offiziere im März 1944 wieder nach Ungarn zurück. Am Ende des Krieges flohen sie erneut, wurden aber von den Alliierten an Ungarn ausgeliefert. Sie wurden in Ungarn vom Völkertribunal verurteilt und – entsprechend der internationalen Richtlinien in Verbindung mit Kriegsverbrechen – nach Jugoslawien ausgeliefert. Der Prozess fand vom 24. bis 30. Oktober 1946 in Novi Sad (Нови Сад/Újvidék) statt. Neben den vier zuvor erwähnten Offizieren gab es weitere fünf Angeklagte, darunter auch Ferenc Szombathelyi, ehemaliger Stabschef der ungarischen Armee, und ein serbischer Staatsangehöriger. Alle wurden zum Tode verurteilt. TANJUG und dem MTI zufolge, jugoslawische und ungarische Nachrichtenagenturen, wurden acht von ihnen am 4. November 1946 in Novi Sad (Нови Сад/Újvidék), und einer von ihnen, Ferenc Feketehalmy-Czeydner am 5. November 1946 in Žabalj (Жабаљ/Zsablya) hingerichtet.
Alkotók / Creators / Bildner:
Szabó Ervin Könyvtár
HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet
Holokauszt Emlékközpont
Иsтoриjsки Арxiв Грaдa Нoвoг Saдa/Istorijski Arhiv Grada Novog Sada
Културно-образовни центар “Турзо Лајош” – Градски музеј Сента/Kulturno-obrazovni centar “Thurzó Lajos” – Gradski muzej Senta
Myзej Вojвoдиne, Нoвi Saд/Muzej Vojvodine, Novi Sad
Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár
Nyomda / Printing Work / Druckwerk: Gabbiano Print Kft.
Budapesti Holokauszt Intézet/Budapest Holocaust Institute/Budapester Holocaust Institut 
